Vannak kihaló szakmák, kétségtelen. Nem is kellene talán ezen sopánkodni. Hiszen ha nem használunk teknőt, akkor nincs szükség teknővájóra sem. Farigcsálás helyett lehet disznóólat takarítani vagy életbiztosítást árulni. Egyre megy. A jegesnek is betett idővel a világ, mégsem olvadozunk, ha nem akarunk. Itt van a váltóáram, berreg a ventilátor...
Ám lámpagyújtogatóra ma is szükség lenne. Ha nem is az utcaira, aki póznáról póznára vitte a lángot esténként, de egy-két írástudóra mindenképpen, aki pilácsot gyújtana a sötétedő kobakokban. Mert bár vannak szerepek, amelyekre szinte mindenki alanyi jogon hívatott, az írás mégsem tartozik ezek közé. Anyuka jó eséllyel lehet majd' minden nőből, képzett traktoros azonban csak kevesekből. Lányok, asszonyok, Szovjetunió.
Úgy tűnik, ma teljes a demokrácia. Ugyanannyit érhet egy akadémiai székfoglaló, mint egy kétsoros Facebook-poszt bármelyikünktől. És persze ki a megmondhatója, ki ítélheti meg azt, hogy melyik érdemesebb a közlésre? Aligha kétséges, utóbbinak jelentősen nagyobb lehet a közönsége, mint bármely tudományos okfejtésnek. Piaci racionalitással innentől a kereslet-kínálat törvényei döntenek, akár a letűnt teknővájó esetében. Igen, ezzel a mély igényességgel, rendkívüli önkritikai attitűddel és félreértett egyenjogúsággal ássa az emberiség a saját sírját.
Régen természetesnek tűnt, hogy a médiában újságírók dolgoznak. Ma örülhetünk, ha orgánumonként akár csak két szakember emeli a nívót. A baj azonban ennél is nagyobb. Ma messze nem az a legfőbb probléma, hogy az újságírói szakma fortélyai hiányoznak, sokkal inkább az, hogy az emberi minőséget nézve is rezeg a léc azok többségénél, akik médiumi babérokra törnek. Márpedig a tízmillió médium országában ez eleve komoly veszélyforrás.
Böngész bácsi kaposvári médiakritikája pontosan annyit ér, mint a tízmillió médium kinyilatkoztatása. Ezért nem kell támogatni, nem kell utálni, egyszerűen el kell fogadni a létét...
